Évforduló, de végülis nem ez a lényeg. Romantikusabbnak találok egy kisvendéglőt, mint egy durván felkapott helyet. Persze lehet, hogy ezután ez nem lesz így. Amikor vacsi után az autóban a fejemet vertem a kormányba, csak arra tudtam gondolni, hogy amit neten rendeltünk korábban, az fincsi volt, de ha belegondolok, a világháló sűrűn hazudik,amit ott látsz, nem biztos, hogy élőben is tudja azt hozni.

Megérkezésünkkor rejtélyes sötétség fogadott bennünket, pedig jóval nyitva tartáson belül érkeztünk. Egy pillanatra itt megálltam, és gondoltam, ez egy jel, húzzunk el innen, de persze ha már eljöttünk, legalább kérdezzük meg, nyitva vannak-e. Nem kellett volna. Egy nő ült a pultnál, és félálomban nézte a barátok köztet, és valami leírhatatlan döbbenet rajzolódott az arcán, mikor konstatálta, hogy vendégek érkeztek. Hosszú másodpercekig nem tudott mit kezdeni a helyzettel, forgolódott, azt hiszem keresett valakit, talán segítséget remélt, és közben csak makogott, nem tudott reagálni. Lefagyott. Mert bejött valaki az étterembe. Kijött az egyszemélyes konyha, végigmért bennünket, majd inkább Berényiék kalandozását figyelte, látszott rajta, nem örül neki, hogy ma még előfordulhat, be kell koszolnia a rostlapot.

Nem tudom mi történik, ha nem nyílik mögöttünk az ajtó, és nem lép be egy ötven körüli krapek mackóban, aki azonnal felismervén a helyzetet, felkapcsolta a lámpát, no nem az összeset, és hellyel kínált. Le sem vettem a kabátot, már ott is volt az asztalunknál, és majdnem rá is tolta a lábamra, a majd velem egymagasságú mozgatható hősugárzót, mondván most nagyon hideg van, így legalább nem fáznak. Fázni így valóban nem fáztunk, de talán némileg megroppantotta a romantikát, hogy az asztalnál hárman ültünk, a kedvesem, én, és egy ránézésre negyven kiló körüli izzó szekrény. A faszi elment, majd visszajött, hozta az étlapokat, majd szerencsésnek titulált minket, mert pont most ért vissza a kiszállításból, és hát ő itt a felszolgáló. Mackóban, gagyi sportcsukában, erősen borostásan és nagykabátban. Mondom fasza, és amúgy meg annyi baj legyen, csak legalább ne kérdezte volna meg azonnal hogy mit iszunk. Ezt utálom. Majd választok én az itallapról, köszönöm. Van olyan, aki szereti ha ajánlanak, az számomra is kevésbé antipatikus, de erre ebben az esetben nem is gondoltam volna. Hab a tortán, hogy az almalevemre, morcosan-mosolyogva rámnézett, és elejtett egy „Csak nem autóval?” kérdést.  Mondtam, hogy sajnos igen, persze sosem iszom, ha eszek is. Így alakult ki. Általában nem szeretem a bratyizást, és ebben a bizarr helyzetben csak idegesített minden kísérlete. Nem örültem amikor kihozta a hideg levest, és mosolyogva visszajött, megkérdeni, hogy jó-e a hőmérséklete, nem örültem, amikor meg akarta gyújtani a gyertyát még éppen fizetés előtt, és nem örültem neki, amikor megkérdezte, hogy a párom miért nem ette meg az egész tésztáját. Én is csak akkor bratyizok vendéggel, ha nyert helyzetben vagyok, ha vesztésre állok, inkább csendben dolgozok. Leves után megkérdezte, ízlett-e, mondtuk bőszen, persze-persze. A sajtleves megdöbbentően keserű volt, a cseh káposztaleves pedig vizes savanyúkáposztára hasonlított. Remek. Mondta is, hogy a káposzta tényleg jó, mert ebédre ő is azt ette. Egyrészt kit érdekel, másrészt ne egye azt, amit én eszek, az az enyém, harmadrészt pedig gratulálok az ízléséhez.  Az ételekről továbbá annyit, hogy nem értem, hogy a fekete olivabogyós, rákos spagettiben miért zöld az oliva, és miért maradt a rákon rajta a páncélja, bár ez utóbbihoz nem értek, de színvak nem vagyok. Az viszont már felbosszantott, hogy a knédli helyett kenyeret kaptam, a tárkonyos-tejszínes káposztából pedig natúr savanyú káposzta lett. Desszertet már nem kértünk, köszönjük szépen.

Nem tettem szóvá semmit, nem vagyok az a típus, inkább most leírom, még ha ezt akkor nem is tudtam előre. Ellenben megfogadtam, hogy a bünti az jár, több rendelés innen nem lesz, még ha korábban fincsi is volt. Néha visszaemlékezve az emlékek megszépülnek, de most valahogy nem. Még most sem tetszik, hogy már majdnem februárban a szilveszteri dekorációt kell élveznem, és hogy lágy zene helyett üvölt a háttérből a napi szappanopera.

Természetesen sikerült a búcsút is emlékezetessé tenni. Olyat már láttam, hogy a számla kézzel van írva, és olyat is, hogy csak az összegek szerepelnek rajta. Ezzel nincs is bajom, nem kell mindenhova a számítógép. De hogy a jegyzetfüzetéből csak felolvassa, hogy akkor lássuk mik is voltak, 5250Ft-ot kérek szépen, és ide sem adja az irományát, az már-már hallatlan, de ekkor már nem érdekelt. Tessék 6000, legyetek boldogok amikor szétdobjátok távozásunk után, hiszen blokkot természetesen nem kaptunk, amivel szerintem nem az adóhatóság, hanem sokkal inkább a főnök elől tüntettek el minket, mert így mi ott sem voltunk, a della az övék. Úgysem tűnik fel, hiszen sosem eszik itt senki. Legyen, amíg nyitva marad az étterem. Még ki sem értünk az ajtón, amikor a fények újfent kialudtak, és amikor a mi kis pincérfutárunk a konyhással egyetemben visszatolta a fűtőtestet a saját birodalmukba. Én csak ekkor ébredtem rá, hogy szegénykék fáztak, míg mi csemegéztünk, és mintha el is kaptam volna a pultnál ülő hölgy megvető pillantását, hogy többet ilyet ne merészeljünk. Hát őszintén sajnáljuk, és ígérjük, nem fordul elő ilyen még egyszer.